2009. május 30., szombat

Deres

Sziasztok!

Találtam egy kis áttekintést deres és talpvesszőzés témában. Jó szórakozást hozzá!!!!



Deres A derest voltaképp nem nőknek találták ki. Nem, mintha nem vélték volna a mindenkori hatalommal rendelkezők úgy, hogy a nők nem szolgálnak rá a büntetésre. De mennyire! Ám az valahogy túl egyszerűnek tűnt, hogy hasra fektessék őket egy padon, és a fenekükre verjenek egy bottal. Vagy más testrészre mérték a büntetést, a hajuktól (amelyre felakasztották őket, a görög mitológia hősnőitől kezdve egészen Karády Katalinig, akit a Svábhegyen a hajánál fogva lógatott le az erkélyről a Gestapó, hogy megtudja, hol a szeretője, a magas rangú elhárítótiszt) le a talpukig. Érzékeny talpacskájukon azokat a hölgyeket paskolták meg, akiknek szépségére hasznos volt vigyázni: ez volt például a nagyon csinos háremhölgyek sorsa. Ha a leggömbölyűbb testrész kapta a büntetést, a végrehajtók padféle helyett néha inkább olyan állványt szerkesztettek, amelyen a popsi tökéletesen kézre állt, illetve kellően hozzáfért a bot vagy a korbács. Ilyen volt például az a "Bock", azaz bak, amelyet németországi boszorkánypereknél használtak a vallomás gyors kikényszerítésére. Tornabakszerű, szétálló lábú állvány volt, nagyjából a hóhér ágyékáig ért - talán nem véletlenül... - és a hossza nem volt több egy méternél. Ráhasaltatták a vádlott nőt, természetesen anyaszült meztelenül, a bak fekhelyének, ha szabad így nevezni, alja a szeméremszőrzetnél ért véget, az altest és a fenék teljesen a levegőben volt, s hogy a vallatott ne tudjon felemelkedni fektéből, a hóhér a jobb kéz hüvelyujját a bal láb nagyujjához, a bal kéz hüvelykujját a jobb láb nagyujjához erősítette zsinórral vagy csavarral a bak párhuzamos merevítő gerendája alatt. Ha nagyon kíméletes hangulatban volt a bakra feszítést elrendelő vizsgálóbíró, akkor a hóhér zsineget használt, ha nem, akkor egy-egy hüvelykszorítót. Ezután kezdett a XVII. századi "mester" működni a feszülő, pucér félgömbökön mogyorófa-bottal vagy korbáccsal. A bambergi püspök mint területének világi ura és művelt ember kitalált egy újfajta korbácsot: a másfél méteres, tenyérnyi széles bőrszíjat csővé varratta össze, majd mindkét végét bevarratta, miután finom homokkal töltette meg. A régebbi német szakmunkák szerint a bambergi hóhér ezzel a módszerrel minden vallomást "ki tudott venni" a bakra feszített asszonyokból, gyorsan és egyszerűen. Épp ezért nem vették át módszerét a többi városban a vallatómesterek: nem akartak lassú, kényelmes és nem utolsó sorban jövedelmező csigáikról és nyújtólétráikról lemondani. Nagy hiba volna azonban úgy vélni, hogy a nők mindig így alápolcolva, vagy karjuknál felakasztva, kifeszülő hátizmaikra kapták a virgácsot vagy a sok szíjból álló korbácsot, amelynél a szíjak általában tüzes nyelvként "nyalogatták" a testet, elérve a meztelen mellek érzékeny bőrét is, egész a bimbókig. Úgy tűnik, a XVIII. századtól kezdve igencsak "meg kellett feküdjék" a bíróságok vagy a börtönök dereseit. Az utóbbit azért, mert a börtönbüntetésre ítélt hajadonokat vagy asszonyokat bizonyos mennyiségű ostorcsapásra is ítélték. Hajdú Lajos feldolgozta az 1770-1800 közötti magyarországi periratokat - ebből kiderül, hogy kb. tizenhárom éves lányokat már simán elitéltek 12-20 ostorcsapásra, de az is előfordult, hogy 200 ütést kellett két év börtön alatt részletekben elszenvednie egy kis vérfertőzőnek: negyedévenként huszonötször szántott végig az ostor az előző verésből begyógyult csupasz félgömbökön. Feltehető, hogy a bíróság tagjai meg is szemlélték a nyilván jól fejlett Heves megyei leányzót, amint derékig feltűrt szoknyával fekszik a deresen, bokájánál és vállánál faszerkezettel vagy félkör alakú vaspántokkal odaerősítve a szálkás, kemény deszkához. Egyébként a tudós szerző szerint Heves megye jólelkű (vagy nőbarát?) tisztiorvosa különösen szorgalmasan állított ki orvosi bizonyítványokat arról, hogy a vádlott testi fenyítéssel nem büntethető. Mert Heves elég szigorú megye volt: bizonyos Görög Zsuzsánna (26 éves) megcsalta férjét. A férj megbocsátott, ami arra vall, hogy Zsuzsánna formás, izgalmas nő lehetett, és azonkívül javulást is ígért. Ennek ellenére - vagy épp ezért - a megye negyven ostorcsapást veretett rá. Hogy mijére, az talán azon is múlt, segg- vagy mell-fetisiszta volt-e a bíró; sokak szerint a férfiakat eszerint lehet felosztani. Máskor egyenesen enyhítő körülmény - részegség - következménye a "mindössze" negyven ostorcsapás, mint a 24 éves szepesi Petruska Mária húsos fenekén. A szajhálkodást viszont nagyon büntették némely magyar városok: a pesti Katona Magdára, aki 20 éves volt és (nomen est omen) katonákkal kezdett ki, hetvenet vertek, a szintén 20 éves Nagy Ilonára egyenesen nyolcvanat. A tisztelt jogtörténész nem egészen érti, miért kelhetett fel a hasonló korú Piller Aranka vagy Horváth Julianna "mindössze" huszonöt ütés után a fájdalmak hírhedett padjáról. Hát talán tudtak valami módszert arra, m25-30 cm hosszú, fejét diszkoszkoronghoz hasonlóra formázták, ennek átmérője 7,5 cm, vastagsága 4 cm. A korong mindkét oldalán öt lukat fúrnak. Elhelyezésük hasonlit a kockajáték vagy a dominó oldalán lévő pontok helyzetéhez. Minden luk csúcsban fut össze. A kínzóeszköz a következőképpen működik: az áldozat egyik kezét felfelé fordított tenyérrel előrenyújtja. A büntetés végrehajtásával megbízott személy éles, kemény ütést mér a kinyújtott tenyérre. A csapás erejétől a hús betüremkedik a lukakba. Az elkeskenyedő lukak a húst összecsípik, s ezzel szúró fájdalmat okoznak. Aztán másik kezét nyújtja az áldozat...” A palmatoria a potugál gyarmatok szokása volt, az elégedetlen háziasszonyok itt is elküldhették fekete bőrű cselédlányaikat a rendőrségre, hogy odatartsák tenyerüket az ütéseknek, még a század közepén is. A magyar jogtörténet is ismert olyan fogalmat, hogy “furatos” lapáttal való “megpiricskélés”. Nincs új az afrikai nap alatt sem. Csak ez itt a XVIII. század szokása volt, Amerikában a XIX-é, Afrikában a XX-é. Egyszerű fáziskésés. A paddle fent elemzett jelentését feltünteti az átfogó Webster-szótár is (“to punish by beating with a paddle”, büntetés lapáttal való megveretés útján), s a paddle fordítható szapulófának is, amelyet régen a tímárok, avagy cserzővargák használtak a bőr kikészítéséhez, vagy a mosóasszonyok a ruha tisztításához. Zola egyik regényének, a Germinalnak nevezetes részlete egy verekedés (látható az 1964-es francia-magyar filmváltozatban is!), amikor egy mosónő a másik csupasz seggét alaposan megcsapkodja a szapulófával. A nagy francia forradalom alatt egy azép és szabados színésznő került pucér fenékkel bosszúálló mosónők szapulófája alá, méghozzá oly széles utcai közönség előtt, hogy szegény Théroigne de Méricourt többé nem mert színpadra lépni. A német iskolai gyakorlatban a Bakel nevű, hosszú nyelű falapát játszotta a palmatoria szerepét, de nem a tenyéren. A szó és a szokás kihalt, vígan él viszont a fakanál használata, mind az előre tartott lánykatenyéren, mind a hátranyújtott, feszes bőrű lányfenéken. A német kultúrkörrel való rokonságunk ebben is megfigyelhető... A. B. W. Minapában kihirdettették egész Erdélyben kemény parancsolatul, hogy az asszonyi nemből való személyek, kik korbács által való testbéli bűntetést érdemlenek, ne verettessenek két-, hanem csak egyágú korbáccsal. / 1781. jún. 6. / Ugyanott [Kecskemét] nemrégiben egy olyan tolvajt fogatott meg, aki férjfiruhában lévén, asszonynak találtatott. Ezen férj nélkül való menyecske a nyáron a gazdájától, akinél szolgálatban vala, a nyerges lovát ellopta. Azzal lemenvén az alvidékekre, Rác-Becsén 21 kaszások között mint férjfi kaszálgatott. Ott is lólopással vádoltatván (már ekkor az ő lovát is ellopták volt), megfogattatott, és egynehány korbáccsal, csakugyan mint férjfi, megszabadult. / 1782. nov. 16. / Egy itt körüllévő becsülettudó üveges. - Egy estve, midőn Sch... uram észrevevé, hogy a szép üvegesné férje a kancsókkal mulatja magát, megszánván a szegény árvát, vigasztalására szaladt, s tőle kedvesen fogadtatott. Az ura szokásánál hamarább tér a házához, kit midőn lábkopogásáról megesmert volna a felesége, hirtelen eloltja a gyertyát. A felesége azt adta okul, hogy nincs tűz a háznál. Adj hát kovát, taplót, acélt, kén s más gyertyát, felele a férje. Utoljára kéntelen volt adni a jóasszony. - Minden csiholásra fejérlett a kormos szegletbe a fejér kaputrok [felsőkabát]. Végre szikrát kapott a tapló, s az üveges gyertyát gyújtott. - Sch... megszégyenülve vonta magát öszve a kürtő alatt. Jó estvét, jó estvét, édes uram! Mondta az üveges. Mit csinál itt az úr, miért nem jön bé! Kérem alázatosan, tessék béjönni. Sch... rettegve ment bé a szobába, de hamar búcsúzott. Az üveges nagyon köszönte maga megalázását, hogy szegény házát meg nem vetette, s sok hajtogatások alatt késérte ki az udvaron. - Ez ám a jó féj! ugye, szép asszonykák? - Sch... csakugyan gyanakodott, s az ablakhoz tartotta a fülét; de elfutotta a veríték, mikor a szegény szép asszony háta puffogását hallotta, s felfogta, hogy hívatlanul senkit se megy többé vigasztalni. / 1785. nov. 5. / Irtózik a pennánk; de kötelessége, hogy mind a kedves, mond a kedvetlen dolgokat megírja. Itt Posonban ma vala egy irtóztató tragédia, a theátrom volt egy álláson a Sz. Mihály piacán, és a fő aktorok egy asszony és két hóhérinas valának. Ez az asszony apját, anyját és ártatlan fiacskáját méreggel elvesztvén és utoljára férjét is megfojtván, arra ítéltetett, hogy három nap egymás után 50, 50 pálcát vágván fenekére, ha megél utána, az alsó tömlöcben vason, száraz kenyeren és vízen haláláig raboskodjék. Kikérem kedves olvasóimtól, hogy minekutána elolvasták ezen emberi természet ellen való hallatlan cselekedeteket, azon igyekezzenek, hogy róla többé meg ne emlékezzenek. Mert ennek iszonyúsága a csendes, annyival inkább a gyenge asszonyi érzékenységeknek könnyen ártalmat szülhetne. / 1787. aug. 7. / Brantome : Kacér hölgyek /Egy nagyúri dáma szertelensége/ Hallottam egy híres nagyasszonyról, de valóban híresről és nagyról, ki, hogy felszítsa természet adta bujaságát (mert nagy kurva volt asszonynak is, özvegynek is, és fölötte szépséges), úgy csigázta és izgatta önnönmagát, hogy levetkeztette hölgyeit, szebbnél szebb dámákat s hajadon leányokat, és gyönyörködött a mezítelenségük látásában; azután meg a tenyerével ütögette és csapkodta a csupasz feneküket, hogy csak úgy csattogott, a lányokét pedig, ha rossz fát tettek a tűzre, suhogós vesszővel verte; mindeközben élvezkedve nézte, mint tekergőznek s vonaglanak, kapkodják a tagjaikat, mozgatják a farukat, s a kapott ütések szerint furcsábbnál furcsább s mulatságosabbnál mulatságosabb táncokat lejtenek. Máskor meg le sem vetkeztette őket, csak a szoknyájukat türette föl (akkoriban nem viseltek még a nők bugyogót), s úgy csapkodta és verte a feneküket, akármi ürüggyel, csak hallja, hogy vihognak és nyínak. Az efféle spektákulum látása és nézegetése gyakran úgy fölgerjesztette, hogy utána hamarsággal kerített egy keménykötésű, izmos lovagot, s vele hűtötte le felforrósodott vérét. A basztonád A basztonád - franciásan bastonnade, olaszul bastonata, a név a németben is létezik, mint Bastonade - szó szerint botozást jelent, de igazi neve magyarul talpalás, és kedvelt (mármint nem a célszemélyek által kedvelt) orientális büntetési forma. Már az ókori Egyiptomban is alkalmazták az adóval elmaradt parasztok és asszonyaik serkentésére. A Török Birodalom lehetett elterjesztoje, ahol valószínuleg ismerték a masszírozandó reflexzónákat, amelyek a talpon találhatóak; ezáltal a könnyed botozás is komoly fájdalmat okoz az áldozatnak. És nem utolsó sorban nem hagy maradandó nyomot maga után, ami különösen fontos volt akkor, ha a megbüntetett személy külseje lényeges szerepet játszott. Egyértelmuen ez volt a helyzet az odaliszkoknál, a szultáni vagy egyéb magas rangú személyek háremeinek ágyasainál és rabnoinél, akik ugyan nem bírtak a Próféta által engedélyezett négy feleség rangjával, ám így is kötelességeik közé tartozott a hárem urának minden erotikus vágyát kielégíteni. Ennek megfeleloen szépnek és ápoltnak kellett lenniük, viszont a hárem adottságaiból kifolyólag annál gyakrabban váltak a feleségek, illetve a háremorök rosszindulatú intrikáinak balsorsú áldozataivá. Ilyenkor a közönséges, cselédmunkát végzo rabnok meztelen háta és feneke felett vészjóslóan suhogott a vízilóborbol készült korbács, míg a kényes, netán világos boru, ezért drága pénzen vásárolt odaliszkoknak inkább hímzett papucsukat kellett lehúzniuk, és hasra fekve odatartani talpukat a degnek (kiejtve dejnek), azaz a pálca alá. Otto Sieben osztrák grafikus századunk elején számos rajzot készített, amely a Balkán állapotait mutatta be, különös tekintettel a büntetésekre, ezen belül is a nok testi fenyítésének változataira. Az 1910 körüli háborúskodás jeleneteit, foként a nemi eroszakot jelenítette meg a Balkáni borzalmak címu, kétkötetes albumban, de kitért itt boségesen a hadsereg által végrehajtott egyéni és csoportos fenyítésekre is, olykor nem is magát az esetet, hanem annak utóhatását mutatva be (például: megbotozott délszláv parasztasszony, amint felhúzott szoknyával, sajgó farát dörzsölgetve igyekszik enyhülést szerezni - Sieben az arcvonásokkal igen jól érzékelteti e törekvés hiába való voltát). Nos, Sieben keleti témájú képei közt van egy, amelyet a német krónikás, Paul Englisch felvett Sittengeschichte des Orients címu erkölcs-történetének illusztrációi közé. Ezen az a speciális deresféle látható, mely egy állvánnyal van kiegészítve; az állvány arra szolgál, hogy a büntetésre ítélt noszemély bokáit kello módon rögzítse. Sieben a “szultánok szeszélyeit” legalább három képén ábrázolta: az egyik az említett talpalás, a másik egy csuklójánál fogva felakasztott, kis mellénykén kívül semmit sem viselo rabszolgano büntetése korbáccsal, a harmadikon egy kiváltképpen terebélyes hátsójú, deresre húzott rabno kemény vesszozése látható. A bünteto személy itt szintén no, arca vad dühöt fejez ki, a ház ura elégedetten szemléli a jelenetet, a bunös pedig minden jel szerint hangosan kiabál kínjában. (A kép lelohelyei: Sittengeschichte der Revolution, illetve Bilderlexikon der Erotik.) A talpalás neve mind Törökországban, mind Görögországban: falanga. Az Amnesty International jelentése szerint ez a leggyakoribb vallatási mód. Azt jelenti, hogy a hölgy talpait nem-hajlékony eszközzel ütik. Bár a talpalást már egy 1840-es rendelet betiltotta, még napjainkban is gyakran alkalmazzák. 1973-ban közölte egy ankarai lap húsz noi börtönlakó “élményeit” abból az alkalomból, hogy véget ért a két és fél évig tartó katonai kormányzat idoszaka. Íme Ayse Semra Eker története, 132 évvel a talpalás hivatalos betiltása után! “Április 18-án több férfi kapott el az utcán. A szememet fekete kendovel kötötték be, és egy mini-buszba kényszerítettek. A busz néhány percig még állt, ezalatt hallottam, hogy a férfiak ezredes úrnak és ornagy úrnak szólítják egymást. Azonnal kérdéseket tettek fel. Mikor nem feleltem, azt mondták, hogy most nem beszélek, de ha egy kis ido múlva megérzem kemény kezüket a lábaim között, úgy fogok dalolni, mint a pacsirta. A kocsi elég sokáig ment, aztán megállt egy épület elott, amit nem tudtam felismerni. Amikor kiszálltam a buszból, egy nagy helyiségben voltam, onnan a pincébe, aztán egy megint egy nagyobb helyiségbe mentünk. Akkor már én is láthattam az engem körülvevo férfiakat, akik nyers beszédstílusukból katonatisztnek tuntek. Kérdéseket tettek fel, és folyton hangoztatták, hogy nagyon meg fogom bánni, ha nem beszélek, és egy bizonyos “kollektív” tréninget fogunk tartani egymással. Rövidesen arra kényszerítettek, hogy kibújjak a szoknyámból és a fehérnemumbol, lehúzzam a harisnyámat és feküdjek a földre. A kezeimet és a bokáimat a földbe ásott cövekekhez kötötték. Egy Umit Eral nevu személy ütötte a talpaimat kb. fél órán keresztül. Talpalás közben minduntalan hangoztatta, hogy eddig még mindenkinek megoldották a nyelvét, mért éppen én volnék a kivétel? És elmondott mindenféle riherongynak.” A basztonád ismert volt a régi Oroszország udvarházaiban és eroszak-szervezeteinél is. Csapügin Sztyenka Razin címu történelmi regényében egy utalásból kitunik, hogy a rablóvá lett szökött jobbágyok feleségeit talpalással szokás férjük tartózkodási helyérol vallatni, mégpedig úgy, hogy az inget is lehúzzák testükrol. Egy másik helyen egyébként a XVII. századi moszkvai rendorség fonöke mondja, hogy a “rablók rimáját” még szigorúbban kell kínozni, mint magukat a rablókat. A maga részérol a “nyújtón” kifeszített, anyaszült meztelen asszony szíjkorbáccsal való verését tartotta elsosorban helyénvalónak, de nem vetett meg más eszközt sem. A már a szovjet idokben muködo Alekszej Tolsztoj I. Péter címu regényében is elofordul utalás arra, hogy a XVII. századi nemes úr a jobbágysorban levo asszonyokat mero unalomuzésként akár csoportosan is megbotozhatja, mégpedig “szoknyájukat felhajtva”. Ez azért nagy szó, mert a szovjet korszak a világtörténelem egyik legprudebb idoszaka volt. A fent említett realista Csapügin-regényben, mely még a cári idokben íródott, szerepel egy bizonyos Násztya, akinek “kemény farára” húsz csapást mér nyírfavesszovel egy vajdáné, majd a szakérto férje. Násztyának ingre kell vetkozni, ráfeküdni egy kis lócára, hogy feneke kelloen domborodjék (ez az alkalmatosság a vajdáné ágya alatt szokott tartózkodni, hogy mindig kéznél legyen), majd felhúzni az inget, hogy a meztelen fenékre érjenek a nyírfacsomó ütései. Nos, Csapügin díszes szovjet összkiadásából az 1960-as években a “szerkeszto” az egész fejezetet egyszeruen kihagyta. A tárgyalt XVII-XVIII. században a talpalás is bevett szokás volt az orosz udvarházakban. Még talán az az elonye is meglehetett, hogy aki kedvelte a büntetés eme formáját, külsotol és kortól csaknem függetlenül osztogathatta az ütéseket a mezítlábas járástól vastagborure edzett parasztasszony-talpakra, vagy a még érzékeny jobbágylány-talpacskákra. A XVIII. században egyes nagybirtokosok házi színházat, sot operát muködtettek, és itt ok voltak a kritikusok is. Ha nem tetszett a produkció, “megcsapatták” a primadonnát - vagy édes kettesben maguk cirógatták meg kutyakorbáccsal, lovaglóostorral vagy nádpálcával a pucér talpait, illetve bármely, tetszés szerinti testrészét.

2009. május 22., péntek

Fake képek :)


Sziasztok! Találtam néhány manipulált képet, ami az eredeti, esetleg más témájú képekből lettek átalakítva deres témájúvá. Nekem tetszenek :)