Történelmi leírásokból

Lajpczig Jónás nevű földesúr volt az ítélőbíró a jobbágyok idején. Ő havonta szokott hazajönni a községbe. Ilyenkor a bíró bemondása alapján a káromkodókat, lopókat stb. deresre húzták a mai tanácsház előtt. A deresre húzás 25 botütésből állt. A deres faló volt, erre rá kellett feküdni, s a kisbíró ütött úgy, hogy az ítélőbíró számolt. Halálra ítélés 75 deressel járt.

Deres A derest voltaképp nem nőknek találták ki. Nem, mintha nem vélték volna a mindenkori hatalommal rendelkezők úgy, hogy a nők nem szolgálnak rá a büntetésre. De mennyire! Ám az valahogy túl egyszerűnek tűnt, hogy hasra fektessék őket egy padon, és a fenekükre verjenek egy bottal. Vagy más testrészre mérték a büntetést, a hajuktól (amelyre felakasztották őket, a görög mitológia hősnőitől kezdve egészen Karády Katalinig, akit a Svábhegyen a hajánál fogva lógatott le az erkélyről a Gestapó, hogy megtudja, hol a szeretője, a magas rangú elhárítótiszt) le a talpukig. Érzékeny talpacskájukon azokat a hölgyeket paskolták meg, akiknek szépségére hasznos volt vigyázni: ez volt például a nagyon csinos háremhölgyek sorsa. Ha a leggömbölyűbb testrész kapta a büntetést, a végrehajtók padféle helyett néha inkább olyan állványt szerkesztettek, amelyen a popsi tökéletesen kézre állt, illetve kellően hozzáfért a bot vagy a korbács.

Nagy hiba volna azonban úgy vélni, hogy a nők mindig így alápolcolva, vagy karjuknál felakasztva, kifeszülő hátizmaikra kapták a virgácsot vagy a sok szíjból álló korbácsot, amelynél a szíjak általában tüzes nyelvként "nyalogatták" a testet, elérve a meztelen mellek érzékeny bőrét is, egész a bimbókig. Úgy tűnik, a XVIII. századtól kezdve igencsak "meg kellett feküdjék" a bíróságok vagy a börtönök dereseit. Az utóbbit azért, mert a börtönbüntetésre ítélt hajadonokat vagy asszonyokat bizonyos mennyiségű ostorcsapásra is ítélték. Hajdú Lajos feldolgozta az 1770-1800 közötti magyarországi periratokat - ebből kiderül, hogy kb. tizenhárom éves lányokat már simán elitéltek 12-20 ostorcsapásra, de az is előfordult, hogy 200 ütést kellett két év börtön alatt részletekben elszenvednie egy kis vérfertőzőnek: negyedévenként huszonötször szántott végig az ostor az előző verésből begyógyult csupasz félgömbökön. Feltehető, hogy a bíróság tagjai meg is szemlélték a nyilván jól fejlett Heves megyei leányzót, amint derékig feltűrt szoknyával fekszik a deresen, bokájánál és vállánál faszerkezettel vagy félkör alakú vaspántokkal odaerősítve a szálkás, kemény deszkához. Egyébként a tudós szerző szerint Heves megye jólelkű (vagy nőbarát?) tisztiorvosa különösen szorgalmasan állított ki orvosi bizonyítványokat arról, hogy a vádlott testi fenyítéssel nem büntethető. Mert Heves elég szigorú megye volt: bizonyos Görög Zsuzsánna (26 éves) megcsalta férjét. A férj megbocsátott, ami arra vall, hogy Zsuzsánna formás, izgalmas nő lehetett, és azonkívül javulást is ígért. Ennek ellenére - vagy épp ezért - a megye negyven ostorcsapást veretett rá. Hogy mijére, az talán azon is múlt, segg- vagy mell-fetisiszta volt-e a bíró; sokak szerint a férfiakat eszerint lehet felosztani. Máskor egyenesen enyhítő körülmény - részegség - következménye a "mindössze" negyven ostorcsapás, mint a 24 éves szepesi Petruska Mária húsos fenekén. A szajhálkodást viszont nagyon büntették némely magyar városok: a pesti Katona Magdára, aki 20 éves volt és (nomen est omen) katonákkal kezdett ki, hetvenet vertek, a szintén 20 éves Nagy Ilonára egyenesen nyolcvanat. A tisztelt jogtörténész nem egészen érti, miért kelhetett fel a hasonló korú Piller Aranka vagy Horváth Julianna "mindössze" huszonöt ütés után a fájdalmak hírhedett padjáról.

A basztonád A basztonád - franciásan bastonnade, olaszul bastonata, a név a németben is létezik, mint Bastonade - szó szerint botozást jelent, de igazi neve magyarul talpalás, és kedvelt (mármint nem a célszemélyek által kedvelt) orientális büntetési forma. Már az ókori Egyiptomban is alkalmazták az adóval elmaradt parasztok és asszonyaik serkentésére. A Török Birodalom lehetett elterjesztoje, ahol valószínuleg ismerték a masszírozandó reflexzónákat, amelyek a talpon találhatóak; ezáltal a könnyed botozás is komoly fájdalmat okoz az áldozatnak. És nem utolsó sorban nem hagy maradandó nyomot maga után, ami különösen fontos volt akkor, ha a megbüntetett személy külseje lényeges szerepet játszott. Egyértelmuen ez volt a helyzet az odaliszkoknál, a szultáni vagy egyéb magas rangú személyek háremeinek ágyasainál és rabnoinél, akik ugyan nem bírtak a Próféta által engedélyezett négy feleség rangjával, ám így is kötelességeik közé tartozott a hárem urának minden erotikus vágyát kielégíteni. Ennek megfeleloen szépnek és ápoltnak kellett lenniük, viszont a hárem adottságaiból kifolyólag annál gyakrabban váltak a feleségek, illetve a háremorök rosszindulatú intrikáinak balsorsú áldozataivá. Ilyenkor a közönséges, cselédmunkát végzo rabnok meztelen háta és feneke felett vészjóslóan suhogott a vízilóborbol készült korbács, míg a kényes, netán világos boru, ezért drága pénzen vásárolt odaliszkoknak inkább hímzett papucsukat kellett lehúzniuk, és hasra fekve odatartani talpukat a degnek (kiejtve dejnek), azaz a pálca alá. Otto Sieben osztrák grafikus századunk elején számos rajzot készített, amely a Balkán állapotait mutatta be, különös tekintettel a büntetésekre, ezen belül is a nok testi fenyítésének változataira. Az 1910 körüli háborúskodás jeleneteit, foként a nemi eroszakot jelenítette meg a Balkáni borzalmak címu, kétkötetes albumban, de kitért itt boségesen a hadsereg által végrehajtott egyéni és csoportos fenyítésekre is, olykor nem is magát az esetet, hanem annak utóhatását mutatva be (például: megbotozott délszláv parasztasszony, amint felhúzott szoknyával, sajgó farát dörzsölgetve igyekszik enyhülést szerezni - Sieben az arcvonásokkal igen jól érzékelteti e törekvés hiába való voltát). Nos, Sieben keleti témájú képei közt van egy, amelyet a német krónikás, Paul Englisch felvett Sittengeschichte des Orients címu erkölcs-történetének illusztrációi közé. Ezen az a speciális deresféle látható, mely egy állvánnyal van kiegészítve; az állvány arra szolgál, hogy a büntetésre ítélt noszemély bokáit kello módon rögzítse. Sieben a “szultánok szeszélyeit” legalább három képén ábrázolta: az egyik az említett talpalás, a másik egy csuklójánál fogva felakasztott, kis mellénykén kívül semmit sem viselo rabszolgano büntetése korbáccsal, a harmadikon egy kiváltképpen terebélyes hátsójú, deresre húzott rabno kemény vesszozése látható. A bünteto személy itt szintén no, arca vad dühöt fejez ki, a ház ura elégedetten szemléli a jelenetet, a bunös pedig minden jel szerint hangosan kiabál kínjában. (A kép lelohelyei: Sittengeschichte der Revolution, illetve Bilderlexikon der Erotik.) A talpalás neve mind Törökországban, mind Görögországban: falanga. Az Amnesty International jelentése szerint ez a leggyakoribb vallatási mód. Azt jelenti, hogy a hölgy talpait nem-hajlékony eszközzel ütik. Bár a talpalást már egy 1840-es rendelet betiltotta, még napjainkban is gyakran alkalmazzák. 1973-ban közölte egy ankarai lap húsz noi börtönlakó “élményeit” abból az alkalomból, hogy véget ért a két és fél évig tartó katonai kormányzat idoszaka.